Élt egyszer egy nagyon tehetséges ácsmester, aki munkahelyének a legtöbb hírnévvel szolgált. Pályafutása során minden egyes munkáját pontosan, a legnagyobb figyelmességgel végezte, környék szerte felismerték, melyik ház építésében volt benne a keze. Egy alkalommal azonban bejelentette munkaadójának, hogy nyugdíjba szeretne vonulni, mert bizony megöregedett már, és úgy érezte, munkája mellett nem jutott kellő ideje családjára. Főnöke tiszteletben tartotta akaratát, bár nagyon sajnálta, hogy elveszíti legtehetségesebb alkalmazottát. Megkérte az ácsmestert, hogy még mielőtt végleg nyugdíjba megy, vezesse le egy utolsó ház építését. Az ácsmester természetesen igent mondott a kérésnek, viszont addigi munkáihoz képest hanyag módon, felületesen végezte dolgát, esze folyton a nyugdíjas évek tervein járt. És bizony meglátszott a házon az ács figyelmetlensége.
  Amikor elkészült a ház, az ácsmester főnöke azt mondta:
  - Ezt a házat neked szeretném ajándékozni hálából, amiért olyan lelkiismeretesen végezted a munkádat annyi éven át! Azt akartam, hogy pályafutásod utolsó munkája a tiéd maradhasson - azzal átnyújtotta az ácsmesternek a ház kulcsát.
  Az ácsmester ily módon gondolkozott: "Hej, bizony ha tudtam volna, hogy ezt a házat magamnak építem! Akkor ugyanolyan tökéletességre törekedtem volna, mint pályafutásom során a többi épület elkészítésénél! Akkor nem hanyag, hanem pontos munkával építettem volna fel ezt a házat..."

  Mesélte: Páter; megfogalmazta: Krisztike*szerk.

  Életünkben számos, az ácséhoz hasonló helyzettel szembesülünk: ha tudtam volna, hogy a saját munkámtól függ a sorsom, akkor mennyivel másképp álltam volna a dolgokhoz!
  Utólag pedig hány és hány dolgon változtatnánk...
  Úgy kell cselekednünk mindenben, hogy nem tudhatjuk, milymódon szembesülünk azzal a dologgal újra és újra.