Egy Libanonban elterülő városban történt, hogy keresztény missziós csoport érkezett oda, hogy hírdesse a krisztusi tanítást a pogány népnek. Nagy buzgósággal fogadták őket a városlakók, számos ember megkeresztelkedett és kereszténnyé lett.
  A városban lakott azonban egy gazdag testvérpár, akik tulajdonában állt a főtéren levő kút, melyből hordták a lakók haza az ivóvizet. A testvérpár ellenkezett a kereszténység ellen, ezért ketten elkerítették a kutat, és kijelentették, hogycsak az kap vizet belőle, aki felhagy a kereszténységgel.
  A keresztény emberek drágán vásárolták az ivóvizet más városból, ugyanis a csapból folyó víz ihatatlan volt. Amikor anyagilag annyira futotta nekik, saját kutat építettek a város szélére, és abból ittak azután. És ahogyan az mindig is lenni szokott, fordult a kocka, a testvérpár kútja pedig egy idő után kiszáradt. Nem volt mit tegyenek, ők is drága pénzért vásárolták máshonnan az ivóvizet, csakhogy szomjan ne haljanak.
  De milyen a keresztény magatartás? - a város lakói felajánlották, hogy ők megosztják a maguk épített kutat a testvérpárral, mondván: "Hiszen ti nektek is tudni kellene, hogy minél többen használunk egy kutat, annál több és finomabb vízzel telik az meg. Ne fukarkodjunk hát a vízzel!"

  Mesélte: Páter; megfogalmazta: Krisztike*szerk.
  ( a történet mondanivalója az utolsó mondatokban)