Uralkodott egyszer egy kisebb országban egy nagyon kedves és jóságos király. Őszülőben volt már a haja, de csak nem volt gyermeke, akit trónörökösévé tegyen. Ezért aztán elhatározta, hogy örökösévé fogad a városból egy gyermeket, fiút, lányt, neki mindegy, csak rátermett legyen.
  Kihírdettette a város főterén, hogy minden gyermek kap egy virágmagot, azt kell gondozni, hogy szárba szökkenjen; akinek pedig a legpompásabb virágot sikerül belőle növeszteni, az lesz az ő fogadott fia vagy lánya.
  Minden gyermek tüstént elültette a magot. A kis Szon Il is buzgón öntözte, ápolta sajátját. Hetek teltek el azonban, és a fiú virágmagja csak nem bújt ki. Rettenetesen elkeseredett, amikor összehívta a király a gyermekeket, és neki csak egy üres cserépedénye volt. A többi gyerek szebbnél szebb virágot tartott a kezében; a király mégsem derült fel a csodálatos növények láttán. Komoran haladt az úton, míg meg nem pillantotta a pityergő Szon Ilt.
  - Téged meg mi lelt, fiam? - kérdezte tőle a király.
  - Az én virágom csak nem akart szárba szökkenni... - hangzott a bús válasz.
  - Na fiam, ne szomorkodj tovább, mert téged fogadlak fiammá, te leszel majd országom kormányzója halálom után!
  Az emberek az utcán nem értették a király döntését. Valaki meg is kérdezte:
  - De felséges uram! Miért pont ezt a gyermeket választottad, amikor neki ki sem bújt a virága!
  - Tudjátok meg, hogy a magvak, amiket a gyermekeknek adtam, mind leforrázott magvak voltak, hogy ne csírázhassanak ki. A többiek azonban féltek, hogy nem nő ki idejében a viráguk, ezért más virágot ültettek a cserépbe, hogy biztosan elnyerhessék tetszésemet. Egyedül ez a kisfiú gondozta becsületesen azt a magot, melyet én adtam neki!

  Mesélte: Páter; megfogalmazta: Krisztike*szerk.