Elérkeztünk az Örömút 5. stációjához, mely az emberi és Istennel való kapcsolatok fontosságára int minket.

Az Evangélium:

Abban az időben: Amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

  Az 5. stáció egybeesik május első vasárnapjával, azaz anyák napjával. Ha Jézus új parancsára gondolunk, eszünkbe jut most, anyák napján hálát adni az Úrnak édesanyáinkért - és mellettük édesapáinkért is -, mert tőlük kaptuk Isten után életünket. Ők fizikai és lelki kapcsolatban álltak egymással, és mi az ők szeretetükből lettünk. Az 5. állomás erről szól - a kapcsolatokról.
  A mostani elmélkedés első pontja: az emberi kapcsolatok alakítják és formálják életünket. Ellis Huber német szerzőnek és orvosnak van egy csodálatos könyve, melynek címe: Nyugtatószer helyett szeretet. A könyvben megannyi elragadó és mély jelentőségű mondás és tanítás van arról, mennyire fontos is a szeretet.
  Most egyetlen mondatát emelném ki a német szerzőnek: „Ami leginkább és legtartósabban gyógyít, az nem az orvosság, hanem az egészséges, kiegyensúlyozott, jó emberközi kapcsolat."
  Ha magunkba nézünk, észrevehetjük, hogy mindannyian fontos és egyedi személyiségek vagyunk, sajátos vonásokkal, jó és rossz tulajdonságainkkal, képességeinkkel. Azt, amik vagy akik vagyunk, főként emberi kapcsolatainknak köszönhetjük.
  A legtöbb kisgyermek szüleivel áll a legszorosabb kapcsolatban. Ők azok, akik a legjobban alakítgatták életünket, jellemünket, akik megtanítottak az első keresztvetésre, az első vallásos köszönésre, az első imára. Persze az idő teltével a kapcsolatok bővülnek, megjelennek az első barátok, az első osztálytársak, melyek közül sokan rányomták pecsétjüket életünkre.
  Képzeljük el most, elmélkedve az 5. stáción, hogy ezek az emberek egyenként elhaladnak előttünk, és mi viszonozhatjuk szeretetüket, visszamosolyoghatunk rájuk, miközben újra felidézzük a kellemes, közös emlékeket, mindegyik emléket társítva a megfelelő személyhez...

  A mostani elmélkedés második pontja: az emberi kapcsolatokat az apró gesztusok táplálják.
  Képzeljük el, hogy az emberi kapcsolatok olyanok, mint egy virágoskert - ahogyan a kertben is virágfajták tízei pompáznak, úgy illatoznak emberi kapcsolataink is lelkünkben. De ahogyan a virágoskert virágai is elfonnyadnak kellő fény, víz, meleg és szeretet nélkül, úgy az emberi kapcsolataink is elhalványodnak és sivárak lesznek az apró gesztusok, odafigyelések, folyamatos kapcsolatápolások nélkül. És mi lesz akkor a lelkünkkel, ha elvesznek ezek a kapcsolatok? - egy vihar dúlta, tornádó söpörte, jégeső zúzta kertre emlékeztetnek, melyben egykor pompáztak a  virágok.
  Gondoljunk csak arra, hogy mennyit gondolunk testünkre, ápoljuk azt. Ezt így is kell, hiszen lelkünk temploma a testünk. De ugyanakkor párhozamosan lelkünket is kell ápolnunk, vigyáznunk kell élő, egészséges emberi kapcsolataink fenntartására!
  Egy sokat mondó mondás szerint: „Az ember annyiszor hal meg, ahány jóbarátját elveszíti." Akkor most mit kell tegyek ÉN? Szóljak hamar minden barátomnak, hogy várjanak még, nehogy meg merjenek halni!?
  Egy vers refréne a következő: Ne akkor mondd majd azoknak, akiket szeretsz, amikor már a földben porladnak, hanem ma és most, amíg még élnek...
 
  Egy történet szerint Annának volt két kedvenc plüssjátéka: Csacsi, a rongyos szamár és Brumi, az új maci. Csacsi és Brumi hamar összebarátkoztak, titokban beszélgettek, amikor senki sem látta őket, egymás mellett ültek Anna ágyán, és táplálták egymást lelkileg. Csacsi mindig hűségesen mondta Bruminak, hogy: "Szeretlek!" Brumi ilyenkor elmosolyodott, és ezt mondta: "Én is." De azt sosem mondta ki, hogy: "Én is szeretlek, Csacsi!" Nem tudni, hogy akarattal-e, vagy szokásból, de a maci a legfontosabb szót mindig kihagyta mondatából.
  Teltek a hetek, ez a két, rövid mondat sokszor elhangozott, de Brumi sosem mondta ki a "szeretlek" szót. Egy nap Anna szelektált a játékai között, és a szakadt, rongyos Csacsit, akiből a tömés háromnegyed része már hiányzott, a zsákba tette, és elvitte őt a szemetes kocsi a többi "százéves" játékkal együtt.
  Brumi nagyon bánta, hogy sosem mondta Csacsinak, hogy "Igen, Csacsi, én is nagyon szeretlek!", de már késő volt...

  Most mondjuk ki érzelmeinket a velünk szoros kapcsolatban állóknak! Ne halogassuk! Az mind szép, hogy van, aki munkahelyén alakítgatja baráti körét; az is, hogy halottak napján virágot viszünk szeretteink sírjára.
  De szeressük és mondjuk is ki ezt az élőknek! Ne a sírjukra vigyük a bennünk felébredt rossz lelkiismeret virágát, hanem most köszöntsük élő barátainkat élő virággal!
  Anyák napja révén feltétlen megemlítendő az, hogy milyen jól esik az édesanyának, ha férje vagy gyermeke megjegyzi: "Milyen szépen megterítetted ma az asztalt!" Vagy: "De finomat főztél ma!" Ezek mind-mind jóleső gesztusok, melyek viszonzódnak felénk.
  Mindenki örül annak, ha azt mondjuk neki, hogy: "Úgy örülök, hogy létezel!", vagy: "Mennyire hálás vagyok, hogy vagy nekem!" És kinek nem esnek jól ezek a példák, melyek mind-mind arra ösztönöznek bennünket, hogy mondjuk ki a mások iránti pozitív megjegyzéseinket, szeretetünket!

  Kapcsolataink ápolása mellett felhívnám a figyelmet arra, hogy sokan összetévesztik az emberek szeretetét és a tárgyak használatát, és a gyakorlatban fordítva használják - a tárgyakat szeretik szenvedélyesen, az embereket pedig használják.
  Egy család megspórolt pénzéből új autót vett. Az autó piros volt, csillogott, aki beleült, érezhette az ülés új illatát. Annyira új volt, hogy még egy úgynevezett "kenőcs" volt rákenve, néhány helyen fóliával volt burkolva, hogy meg legyen védve a karcolástól.
  Az édesapa a kertben szedegette le ezeket a fóliákat, törölte le a "kenőcsöt". Másodikos kisfia is ott sürgött-forgott az új autó körül - ő is el volt ragadtatva tőle.
  Egyszer csak az édesapa észrevette, hogy fia körmével karcol az autó oldalába. Rettenetesen feldühödött, és rácsapott azzal a valamivel, ami a kezében éppen volt a fia kezére. A kisfiú sírva fakadt, rettenetes fájdalom nyílalt ujjába, akkora, hogy be kellett vigyék a kórházba. Ott az édesapa megtudta, hogy eltörött a kisfiú egyik ujja, be kellett gipszeljék.
  Az édesapa rettentően elszégyellte magát, hogy egy tárgy megrongálása miatt úgy rávert fia ujjára, hogy az eltörött; felébredt benne a rossz lelkiismeret, főleg akkor, amikor a kisfiú azt kérdezte tőle: "Apuka, ugye meg fog gyógyulni az ujjacskám?" Hazament, és mérgében jót akart rúgni az autóba, és akkor vette észre, hogy a fiú ezt karcolta az új kocsi oldalába:
                                      "Szeretlek, apuka!"A történet tanulsága az, hogy sosem szabad engednünk, hogy egy tárgy fontosabb legyen egy személynél. Vagyis az embereket szeretnünk, a tárgyakat használnunk kell, nem pedig fordítva!
  De vigyáznunk kell a gondolatainkra, mert szavak lesznek belőlük; vigyázzunk szavainkra, mert cselekedetekké válnak; vigyázzunk cselekedeteinkre, mert megszokások lesznek belőlük; vigyázzunk megszokásainkra, mert szenvedélyünkké válhatnak; és vigyázzunk szenvedélyeinkre, mert rabjai lehetünk!

  Az 5. állomás harmadik pontja: Isten kapcsolatba akar lépni velünk.
  A legkalandosabb kapcsolatunk az Istennel való kapcsolat, melyet folyton gyakorlunk és keresünk az úgynevezett hit által, mely nem más, mint az Isten iránti kapcsolat keresése és ápolása.
  Már az Ószövetségben mutatkozik az, hogy Isten kapcsolatba akar kerülni az emberekkel. Már akkor elkezdődött ez, amikor Ő szövetséget kötött választott népével.
  Egy csodálatos epizód az Ószövetségből, amikor Mózes tanácstalanul megkérdi az Úrtól: „’Ha megérkezem Izrael fiaihoz és szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? – mit feleljek erre?’ Isten ezt válaszolta: ’Én vagyok, aki vagyok. Aztán folytatta: Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok.’” Tehát Isten mindig velünk akar lenni, kapcsolatban akar állni az összes emberrel.
  Ismerjük azt az éneket is, melynek refréne a következő: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, örökre enyém vagy!" Ez az idézet kicsit átírva az Ószövetségben is megtalálható, amikor Izajás próféta ezen szavakkal fejezi ki Istennek felénk forduló szeretetét.
  Az Újszövetség pedig csak szépíti, hímezi az Ószövetségből hallott példákat: János evangélista így ír első levelében: „Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk!” Az Evangéliumban pedig a híres szőlőtős és szőlővesszős példáját mondja: “Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad s én benne, az bő termést hoz..."
  Isten tehát tegeződő viszonyban akar állni velünk, szoros kapcsolatot próbál teremteni minden emberrel. A kereszténységnek talán ez az összetartó zsinorja: az Isten és ember közti kapcsolat.

  Az Örömút 5. stációja tehát arra buzdít, hogy az emberi kapcsolatok formálják életünket, de ugyanakkor ápolnunk is kell azokat, főleg, miután Isten kapcsolatba akar lépni velünk.
  Ellis Huber német szerző szemével nézve a fent leírtakat, a dolgok új értelmet kapnak. Jegyezzük meg örökre az író szavait: „Ami leginkább és legtartósabban gyógyít az Egyházban és az egyházközségben, az nem az orvosság, hanem az egészséges, kiegyensúlyozott, jó emberközi kapcsolat.”

Forrás: Páter prédikációja alapján; megfogalmazta: KrisztiKe (Szerki)