Örömút - 3. állomás

A halfogás a legszebb örömstáció - a szabadban történik, lágyan fúj a szél, most kel fel a nap.

Az Evangé- lium:

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján:
Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kávából való Natanael, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit.
Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire.
Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló.
Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik, ugyanígy halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik.
Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Péter így szólt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.” Erre Jézus azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!”
Aztán újra megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz te engem?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!”
Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?”, és ezt válaszolta: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” Jézus pedig ismét ezt mondta: „Legeltesd juhaimat!
Bizony, bizony, mondom neked: Amikor még fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karjaidat. Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Azt jelezte e szavakkal, hogy (Péter) milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Azután hozzátette: „Kövess engem!”

  Elmélkedjük át ezt a stációt részekre bontva az Evangéliumot:

  „Ezután megjelent Jézus a tanítványainak, ezúttal a Tibériás tavánál. Megjelenése így történt: Együtt voltak Simon Péter, Tamás, melléknevén Didimusz, a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, és még két tanítvány. Simon Péter így szól: Megyek halászni. Mi is megyünk veled - mondták a többiek."
   A tanítványok közül néhányan a tóparton ültek, amikor Jézus megjelent nekik. Magukba roskadva, szomorúan ültek ott, majd próbálták sablonosan folytatni előző mesterségüket, a halászást. De nem megy már úgy a halászat, nem mint régen; nem fogtak semmit.

   „Mikor megvirradt, Jézus kint állt a parton. De a tanítványok nem ismerték föl, hogy Jézus az.”
   Ez a rész már a lelkünkhöz szól, tükör, melyben magunkat láthatjuk. Hányszor vagyunk olyan helyzetben, hogy magányunkban, elkeseredettségünkben nem ismerünk az Úrra, pedig Ő közel van, csak éppen mi nem vesszük Őt észre.

   „Jézus megszólította őket: Barátaim, van-e valami ennivalótok?"
   Mennyire emberi a feltámadt Krisztus! Azt kérdezi, ami a legtermészetesebb: van-e valami ennivalójuk a tanítványoknak?

   „Nincs semmi - felelték.”
   Ismerős válasz - az abszolút reménytelenség válasza. A tanítványok annyira magukra hagyatottak, annyira feladták már a reményt, hogy már halászni sem tudnak. De Jézus odamegy hozzájuk, közéjük ül, és ki tudja hányadszorra emeli őket magához. Ki tudja hányadszorra önt beléjük bizalmat. Türelmesen meggyőzi őket létéről, ráébreszti őket örömére.
   Hányszor állunk mi is ebben a helyzetben! Hányszor segít rajtunk Jézus, de mi újra megcsúszunk a jégen! Mennyire fontos, hogy lassan bandukoljunk el emellett a stáció mellett, hosszasan elmélkedjük végig, mert sokszor nem tudunk hinni, nem tudjuk időben befogadni szívünkbe Jézust, és megbotlunk, újra elveszítjük bizalmunkat a remény és a hit felé. Egész éjjel semmit sem fogni... Egész élet - célok nélkül! Egész életpálya - beérkezés nélkül! Egész barátság - egymásra figyelés, párbeszéd nélkül!

   „Akkor azt mondta nekik: Vessétek ki a hálót jobb oldalon, ott majd találtok.”
   A tanítványok bíztak benne annak ellenére, hogy egész éjjel nem foigtak semmit. És amikor ki akarták húzni a hálót, képtelenek voltak rá, olyan nehéz lett a tömérdek haltól.

   „Akkor a tanítvány, akit Jézus szeretett, odaszólt Péternek: Az Úr az.”
   Az apostolok nem törődnek semmivel, csupán a halfogással. Egyedül János az, aki elég fogékony a hitre, a Krisztus iránt vetett bizalomba, hogy felismerje Őt, ki is az az ember, aki halászatra buzdítja őket. János az, aki szinte némán odasúgja Péternek, akire úgy tekintenek, mint Mesterük útáni vezetőjükre: "Az Úr az!"
   Hányszor szembesülünk mi is azzal a helyzettel, hogy sötétségben járunk, idegenek megrémísztenek, jelentéktelen dolgokon rágódva, már csak egy ujjal kapaszkodunk a szakadék felett csüngve, de jön valaki, aki gyertyát gyújt a sötétben, aki bíztat: "Ne félj! Az Úr az! Ő majd segít."

   Krisztus reggelit készít az apostoloknak, akik egész éjjel reményvesztetten dolgoztak eredmény nélkül. Reggelre már fáradtak és éhesek. És akkor jön Jézus, aki oly emberien viselkedik - reggelit készít a fáradtnak, az éhezőnek. Szeretettel készített reggelit teremt elő, egészen természetesen. Nem csupán megosztja a reggelit a tanítványokkal, hanem Ő maga készíti. Figyelmeztetés ez a konyhán dolgozóknak: Jézus szívéből lehet szeretetet meríteni, hogy önzetlen szeretettel készíthessenek ételt másoknak, nem zsörtölődve, monoton gépiességgel. Alkalomról alkalomra, stációról stációra, elmélkedésről elmélkedésre Jézus kell etessen mindannyiunkat, hogy mások hozzánk jöhessenek azért a kenyérért, ami a szívünkben van.

   „Jézus azt mondta nekik: gyertek, egyetek!”
   Az apostolok mélységesen meg voltak hatódva, nem tudták elhinni a történteket. Egyszerre féltek és bizonytalankodtak, de ugyanakkor valami titokzatos, tudatalatti öröm is erőt vett rajtuk. És Jézus rájuk mosolyog, bíztatja őket: "Gyertek, egyetek!" Olyan gyengédséggel hívja őket, mint a madármama fiókáit, mint szelíd édesanya gyermekét.

   „És senki sem merte megkérdezni tőle: ki vagy Te? - mert tudták, hogy az Úr az.”
   Ez az Evangélium legszebb mondata. Az apostolok a helyzet mélységéből rájöttek arra, hogy az Úr az. Teljesen biztosak benne, függetlenül attól amit láttak. Jobban mondva, amit nem láttak. Minél inkább tartózkodnak attól, hogy rákérdezzenek, annál inkább erősödik bennük a tudat, hogy az Úr az. Más nem lehet! Csak Ő! - az Úr. Nem figyelnek tudatuk azon részére, mely a kételyt próbálja feléjük irányítani: "Biztos, hogy az Úr az?" Ha hagyták volna, hogy szívüket betöltse a kétség és a kétely, sosem jutottak volna el addig a pontig, amikor teljesen maguktól érezték, hogy csak az Úr lehet az, senki más. Ha a tanítványok azt akarták volna, hogy az Úr úgy álljon eléjük, hogy egyből Rá lehessen ismerni, sosem kellett volna hinniük, mindig a szemük bizonyosodott volna meg arról, hogy valóban az Úr áll előttük.

   Itt ér a kérdés minket, Húsvétot ünneplő keresztényeket: Mi milyen megjelenését akarjuk Istennek a saját életünkben? Olyant-e, amilyent maga Isten akar és tesz? Elfogadjuk-e azt, hogy meg kell változzunk ahhoz, hogy felismerjük Őt úgy, ahogyan előttünk mutatkozik? Vagy azt akarjuk, hogy Isten változzék meg, hogy könnyebben, pillanatok töredéke alatt felismerjük? Azt akarjuk, hogy mi maradjunk változatlanok, és Ő mutatkozzék másként előtted és előttem? Márpedig Isten nem fog ilyen irányban változni, csak azért, hogy mi még jobban elkényelmesedhessünk!
   Választanunk kell: vagy panaszkodunk - és sehol sem találjuk Istent; vagy megváltozunk, hogy örülni tudjunk, és akkor mindenhol felismerjük az Urat. Szeretnünk kell létünket, mert Isten hívása, küldése az, amit ránk bíz! Szeretnünk kell embertársainkat, mert csak így szerethetjük Istent is! Örülnünk kell mindenkinek, mert csak így örülhetünk Neki is!

   Jézus megerősít minket a 3. állomásban: nincs életünkben olyan kilátástalan, kétségbeeséssel elborított helyzet, amikor Jézus Krisztus nem sietne segítségünkre - csak nekünk fel kell ismernünk Őt, nyitva kell legyen a lelkünk az Ő felismerésére, befogadására!
   Bármilyen munkát végzünk, mindent meg lehet szentelni, ha azt szolgáló szeretettel végezzünk, mint Jézus a reggeli készítését; és nem muszájból hajtjuk végre a ránk bízott feladatot. Isten ezer meg ezer féleképpen  jelenik meg mindennapjainkban - a mi feladatunk felismerni Őt!

Ne feledd: TE kell megváltozz, hogy felismerd az Urat, magadtól várd el a változást! Így sikerülni fog! ;)

Forrás: Páter prédikációja után; megfogalmazta: KrisztiKe (Szerki)